Egyre többször találkozom azzal a jelenséggel, hogy magánkiadás előtt álló szerzők költséghatékonyság címén maguk tördelik be a könyvüket. Vagy szintén költséghatékonyság miatt a cégek Canvában vagy Illustratorban szerkesztik össze nem csak a szórólapjukat, de még a magazinokat is. Mert nincs abban semmi ördöngősség, a szöveget csak befolyatjuk és már szépen is néz ki, a program mindent elrendez!
Nos, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor nem léteznének tipográfusok, és nem írnának vaskos szakkönyveket a témában. Olvastam jó párat, és már túl vagyok elég sok könyv tördelésén, hogy azt mondjam, ezt bizony meg kell tanulni. Én minden egyes könyvvel tanulok valami újat. Még mindig, folyamatosan.
Persze sokan, sajnos még grafikusok közül is, azt mondják, hogy ugyan, a megrendelő, meg az olvasó észre sem veszi a hibákat. Ez sajnos a befogadó közönség nettó ledegradálása, és hozzászoktatása az igénytelenséghez. Egy szakembernek kötelessége jól végezni a munkáját, és ha lehet, tegye igényessé a megrendelőt, a befogadó közönséget is.
Épp ezért úgy gondoltam, hasznos lehet egy tömör, átfogó poszt a tördelők munkájáról. Ami talán segít eldönteni a dilemmát, hogy magad tördeld-e be a könyved, mert az olcsóbb, vagy bízd inkább szakavatott kezekre. De igazából ez mindenkinek szól, aki szöveggel dolgozik, aki megbíz egy grafikust a szövegének vizuális megjelenítésével (magazin, szórólap, brosúra stb.). Mit szeretnél közvetíteni a potenciális vevőid felé? Hogy a terméked gagyi, és te magad is amatőr vagy? Vagy hogy profi vagy minden téren, és valódi minőséget kínálsz?
Itt most csak pár dologra mutatnék rá a teljesség igénye nélkül, képekkel illusztrálva, hogy mennyi munka van egy igényesen betördelt szöveg mögött.
Először is meg kell tervezni a layout-ot vagy laptükröt. Ennek során meghatározzuk a margókat, az oldalszámozást, a szöveghasábok számát, a sorzárást (sorkizárt vagy balrazárt), a címek elhelyezését, esetleg belső (fejezetkezdő) címlapok tervezését; ha illusztrált könyvről van szó, akkor a képeknek a szöveghez viszonyított helyét is. Itt már ismernünk kell a könyv vágott méretét, és a kötészeti technikát (ragasztókötött vagy cérnafűzött), mert ezek mind befolyásolják a layout-ot. A következő ábrán egy rendkívül összetett felépítésű szakkönyv egyik oldalpárját mutatom be. Kék színnel jelöltem a szövegeket, melyek hierarchiáját a tónusuk mutatja (sötétkéktől a világos felé haladva jutunk el a címektől a képaláírásokig). A bordó hasábok fotókat szimbolizálnak. Ilyen kiadványoknál érdemes modulhálót létrehozni , amihez igazítani lehet a rengeteg szöveg- és fotóhasábot.
Kiválasztjuk a megfelelő betűtípust. Nem mindegy, hogy szépirodalmat tördelünk, mesekönyvet, vagy tudományos, szakmai kiadványt. Az sem mindegy, hogy hosszú sorokba tördelünk, vagy rövid sorokba (pl. több hasáb esetén). A címeknek választhatunk egy, a törzsszövegétől eltérő betűtípust is, azonban mindig ügyelni kell arra, hogy a kétféle font harmonizáljon egymással. Ilyenkor jönnek jól a tipográfiai ismeretek – a különböző fontok ugyanis különböző érzeteket keltenek az olvasóban, valamint eltérő lehet az olvashatóságuk is, másképpen viselkedhetnek azonos paraméterek között. (Szövegrészletek: Móra Ferenc: Aranykoporsó, Miklós Dénes: Kertészek könyve)
Egy jó tördelő előre megnézi a font karakterkészletét is ill. az ú.n. OpenType tulajdonságait. Pl. hogy a fonttal tudunk-e ugráló számokat írni, vagy valódi kiskapitálist alkalmazni, vannak-e törtszámok a karakterkészletben stb. Regényben pl. otrombán tud hatni a verzál számok használata ugráló számok helyett, mely azonban egy szakkönyvben helyénvaló lehet (lásd bal alsó hasáb). Szakkönyvekben továbbá gyakran kell idegen forrásokból idézni, ahol a szerző nevét kiskapitálissal illik írni. (Szövegrészletek: Tatabányai Múzeum 5. évkönyv (2017–2020), Herold Ferenc: Hortenzia kézikönyv, dr. Dombi J. Péter (szerk.): A tatabányai Szent Borbála Kórház több mint 120 éves emlékezete)
Be kell állítani a betűméretet és sortávot. Itt figyelembe kell venni, hogy mely korosztálynak szól a kiadvány. Ha gyerekeknek vagy időseknek, akkor az átlagosnál nagyobb betűkkel szedünk. A kiadványon belül más-más betűméretet alkalmazunk a címeknél, kenyérszövegnél és alárendelt szövegeknél. Nem elég tudni, hogy könyveknél általában 10–12 ponttal szedjük a szöveget, azt is tudni kell, hogy a különféle betűknek különböző az anatómiája, így amelyik méret az egyiknél pont jó, az a másiknál lehet túl nagy is, vagy éppen túl kicsi. A sortáv szintén nem lehet túl nagy vagy túl kicsi, mindkettő nehezíti az olvasást. Ami engem illet, mindig kinyomtatok egy mintaoldalt, hogy papíron is lássam a szöveget. (Szövegrészlet: Lázár Ervin: Csillagmajor)
Könyvben, magazinban, újságban, főleg többhasábos tördelésnél, kötelező a soregyen használata. Ez biztosítja, hogy a sorok mindig azonos vonalon ülnek, nem csúsznak el egymáshoz képest. (Szövegrészlet: Miklós Dénes: Kertészek könyve)
Egy kéziratban rengeteg javítanivaló akad, még aki nagyon-nagyon odafigyel, az is ejt hibákat. A tördelő is, ezért kell tördelés után egy harmadik félnek is átnézni a szöveget. A kéziratokban sokszor vannak felesleges enterek, tabulátorok, szóközök, máshol éppen hiányoznak szóközök, kötőjel helyett gondolatjel áll és fordítva, mértékegységek gyakran rosszul vannak írva, és még sorolhatnám. Ezeket egy gyakorlott tördelő észreveszi/megtalálja és kijavítja.
Szépirodalmi könyvnél az is elvárás, hogy az oldalpár alján a szöveg mindkét oldalon ugyanabban a sorban érjen véget. Ez sokszor alapból nem teljesül, mivel van egy olyan szabály is, hogy bekezdés első sora nem maradhat az oldal alján, ill. bekezdés utolsó sorával nem kezdődhet az oldalon a szöveg – fattyú sorok, árva sorok, özvegy sorok, ahogy tetszik… a legtöbben már hallottak róluk. Emiatt pedig gyakran előfordul, hogy míg az oldalpár bal oldalán végig van szöveg a szövegdobozban, addig a jobb oldalán egy sorral kevesebb van. Vagy fordítva. Ezt bizony illik korrigálni, pl. úgy, hogy mindkét oldalon egy sorral kevesebb lesz. (Abba most nem megyek bele, hogy sokszor megint elugrálnak a sorok, és több oldalt vissza kell menni a korrigálásban, hogy végre egy vonalban legyen az oldalpárunk alja…)
Manapság az egyik leggyakoribb hiba a szóró kiadványokban az én nagy vesszőparipám, az óriási, egyenetlen szóközök. Sorkizárt szedés + elválasztások hiánya = ordenáré kinézet. Sorkizárt szedésnél magyar nyelvű szövegben muszáj elválasztásokat alkalmazni! De még elválasztások esetén is előfordul, hogy némelyik sorban hatalmas lyukak keletkeznek. Minél kevesebb karakter fér el egy sorban (rövid sorok és/vagy nagy betűméret esetén), ez annál inkább előfordul. Így pl. többhasábos szöveg szedésénél (szakmai könyvek, albumok stb.) a tördelőnek gyakran manuálisan kell igazítania a betűk és szavak közti távolságokat, hogy szép, egyenletes szövegkép alakuljon ki. (Szövegrészlet: Lázár Ervin: Csillagmajor)
Van még egy dolog, ami tulajdonképpen se nem túl feltűnő, se nem nevezhető szó szerint hibának. Ez pedig az optikai margó, ill. ennek hiánya. Az optikai margó a szöveghasábok szélének optikai kiigazítása. Amíg csak betű, pont, vagy vessző áll a sor végén, nem is olyan feltűnő. Viszont ha egy oldalirányban jobban kinyúló karakter áll a sor végén ill. elején (pl. gondolatjel, kötőjel), már nagyon is feltűnő lesz. Nézd csak meg enyhén hunyorítva a két szöveget. Ahol nincs optikai margó, ott hullámos, „rágott szélű” lesz a szöveghasáb oldala. Ahol van optikai margó, ott pedig hiába lógnak ki a karakterek a hasábon kívülre, a szemünk egyenesnek fogja látni a hasáb oldalát. Nevezhetjük optikai csalódásnak is. Ezt manapság nagyon kevesen alkalmazzák, pedig a tördelőprogramban egyetlen kattintással be lehet kapcsolni a funkciót, és a program máris korrigál. És mennyivel szebb lesz a szövegkép! (Szövegrészlet: lorumipse.hu)
Hogy csak a legegyszerűbb szövegnél, a regénynél maradjunk, mutatok pár olyan szembeötlő hibát, amik egyre gyakrabban bent maradnak a könyvekben:
A sorvégi névelőkről megoszlik a grafikusok véleménye. Van aki szerint nem maradhat a sor végén „a”, „az”, van aki meg ott hagyja. Itt most idéznék Virágvölgyi Péter: A tipográfia mestersége számítógéppel c. könyvéből: Újkeletű babona, hogy az „a" névelőt mindig átviszik a következő sorba; ennek olyan változata is van, hogy csak szabadsoros és középrezárt szedésben járnak el így, mert csúnya a sok „lógó" „a" betű a sorok végén. Ebben van igazság, ám a megoldás nem szerencsés, mert néhány „a" a sorok elején, pontosan egymás alatt – ha lehet – még feltűnőbb. Legjobb néhány „a"-t átvinni, néhányat meg ott hagyni, arra figyelve, hogy a szabadsoros szedésnek ezáltal is szebb legyen a soresése. Az viszont biztosan nem szép, mikor mondatkezdő „A” betű marad a sor végén.
Szintén párbeszédeknél a közbeékelt narrációt két gondolatjel közé tesszük, mely így egy egységet alkot. A kezdő gondolatjel az őt követő szóhoz tartozik, míg a záró gondolatjel az őt megelőzőhöz (egyszerű, mint a zárójeleknél), tehát ezeket nem választjuk szét két sorba, a szóközök ellenére sem. Hogy erre a legtöbben nem figyelnek, az egy dolog, mondhatni nem annyira feltűnő. De amikor a záró gondolatjel után vessző áll, és azzal kezdődik egy sor, az már nevetségesen értelmetlenül hat.
A párbeszédeket gondolatjellel kezdjük, melyet egy szóköz követ, és utána a szöveg – ezt mindenki tudja. Viszont sorkizárt szedésnél a program automatikusan növeli vagy csökkenti a szavak közti távolságot, hogy a szöveg kiérjen a sor végéig, ezáltal a gondolatjel utáni szóköz nagysága is ingadozhat sorról sorra. Ezt egymás alatt látva nagyon csúnya, ezért a párbeszédet indító gondolatjelek után mindig fix távú szóközt kell alkalmazni. (Szövegrészlet: lorumipse.hu, Móra Ferenc: Aranykoporsó)
Nos, ennyi elég is lesz, jöjjön némi ajánlott szakirodalom a tanulni vágyóknak: